„Széles körben tartják úgy, hogy ha egy dalszöveg jó, az már majdnem vers. Nehéz azonosulni ezzel a nézettel. Vers és dalszöveg valójában mindig két külön műfajt jelentett, melyeket a maguk szabályai szerint kell megítélnünk (lám, a megzenésített versek közül milyen kevés a sikeres ötvözet). Haagen Imre költészete azonban megtanít minket arra, hogy a zenét akkor is belehalljuk a versbe, ha nem szereztek hozzá. A szöveg zeneisége ebben a költészetben elemi robajjal szólal meg, már-már önálló műfajt teremtve, akár van hozzá muzsika, akár nincs. Ez a versírás e sajátosságával – modernsége ellenére – az ősi eredethez repít vissza minket, amikor még egybeértek a művészeti modorok. És persze a dallam mellett kiszól e versekből a költő maga is. Az őjellegzetes hangján beszél hozzánk ez a könyv, méltón aszerző sokrétű, végtelen tehetségéhez és szinte beláthatatlan sokoldalúságához. Költészete is, mint az élet, szabad és kötött, szárnyaló és alázatos, mai és ősrégi egyaránt. Íme, egy újkötet, amely máris klasszikus.” Szentpéteri Nagy Richard2022.02.28. „Egy felnőtt férfi, akiből nem tűnt el a mindent elsöprő vágy. Ez a férfi szeret egy nőt. A nőt szereti. Az egyetlent. Lángol és robban. A nő hangját hallja a szél suttogásában, az arcát látja a víz tisztaságában, és akkor is perzseli a tenyerét a nő keze, ha az éppen nincs vele. Kevés felnőtt férfi mer ilyen mélyről szeretni. Haagen Imre bátor: engedi, hogy marcangolják a vágyai… ” Zoltán Tamás2023.03.30.
